Mi tart vissza valójában?

Mi tart vissza valójában?

- Kategória: BLOG
girl-

Keserűség. Szomorúság. Harag. Reményvesztettség. Érzések, amikkel hosszú éveket töltöttem együtt. Nem arról volt szó, hogy céltalan voltam, vagy, hogy nem voltak álmaim – sőt, épp ellenkezőleg! Pontosan tudtam, mit szeretnék az élettől. Tudtam, mit szeretnék magamtól. És azzal is tisztában voltam, milyen lépésekre van szükségem hozzá. Aztán mégsem tettem meg őket.

Mert teljesen meg voltam győződve róla, hogy nekem úgysem sikerülhet. Mert én ehhez nem vagyok elég szerencsés, mert ehhez nem vagyok elég jó. Mert én ehhez nem vagyok elég. Mintha egyszer, talán már valamikor nagyon régen beszorultam volna egy negativitással teli burokba, ami meggátolt abban, hogy tegyek. Meggátolt abban, hogy éljek.

Közben, természetesen, kerestem a miérteket. Előkotortam a gyermekkori bántásokat, amiket anno a kortársaimtól kaptam, a lehetőségeket, amiket nagyon szerettem volna, de végül nem lett részem bennük; a nemleges válaszokat, amiket hatalmas kudarcként éltem meg. Hibáztattam mindent és mindenkit; a szar élményeket, a rossz emlékeket, a csalódásokat. Aztán bekattant a fejemben valami, és feltettem azt a bizonyos kérdést.

Mi tart vissza valójában?

Kislányként borzasztóan önbizalomhiányos és határozatlan voltam – de miért kellene annak maradnom? Miért lenne muszáj bennragadnom a szerepben, amit (nagy hiba volt, de) egykor elfogadtam? Miért hagynám, hogy a múlt kötelei tovább rángassanak, akár egy marionett-bábut, akinek a saját döntései sem igazán sajátok?

girl2

Rájöttem, hogy változtatnom és változnom kell. Persze, könnyebb volt elmerülni az önsajnálatban, ezért is fuldokoltam benne annyira sokáig, és még kapálózni sem próbáltam, hogy esetleg felszínre kerüljek. Könnyebb volt másra ujjal mutogatni, mást okolni a félelmeimért, a bizonytalanságomért, és az elvesztett esélyekért. De rá kellett jönnöm, hogy nem csinálhatom ezt örökké.

Eljött az idő, hogy fogjam magam, keressek egy partszakaszt, és addig ússzak, amíg el nem érem. Ha kell, akár segítséget kérjek hozzá – de azt sem teszi meg helyettem senki. Eljött az idő, hogy kimásszak, és már csak messziről integessek annak a bizonyos kislánynak, aki, bár nyomokban talán örökre bennem fog élni, nem irányíthat tovább.

Mert már nem ott vagyok, nem olyan vagyok, és soha többé nem is lehetek. Mert azóta felnőttem. Új tapasztalatokat szereztem, és az a dolgom, hogy úgy hasznosítsam őket, hogy az nekem a lehető legjobb legyen. Hogy boldog lehessek – vagy legalább közelebb kerüljek hozzá.

S hogy addig mi, pontosabban ki tartott vissza valójában?

Én magam.

Fotók: WeHeartIt

Facebook Hozzászólások

Ezt olvastad már?

Jelek, oh jelek

Vannak történések az életben, amik talán ugyanannyi jelentőséggel